23;civil;doutzen kroes;házas;mack;

Az egész egy burzsuj teapartin kezdődött. Már maga a szóösszetétel is ébreszt némi elvárást a jelenettel kapcsolatban. Csipke terítő, virágok, rózsaszín teáskészlet, pofátlanul drága, ehhez képest lélekölően borzalmas tea, unalmas társaság a fél tucat jelenlévő, különböző korú nő képében, émelyítően andalító muzsika, hm…minden fiatal nő álma.
A kis ovális faasztal főjén a nagymamám foglalt helyet, szotikus nyugalommal facsarta a citromot a lötyibe, amit én egy fél doboz cukorral ízesítettem, hogy valahogy legyűrjem a torkomon, mert persze udvariatlanok nem vagyunk a nagyival, aki szemben ül velünk, apró kék szemeit fürkészőn nyugtatja rajtam, közben kurta tőmondatokkal válaszol a mellett ülő anyámnak aki az egészségéről, a lelkiállapotáról vagy az időjárásról érdeklődött…
Kínos kis mosollyal kortyoltam a szirupszerűen édes teámba. Egyáltalán nem érzem magam idevalónak. A csipkeruhás, virágmintás, kosztümös, újgazdagok körébe,a akiknek nincs semmi dolguk otthon sem, még dolgozniuk sem kell mert a férjüknek remek állása van és olyan egzisztenciával bír, hogy mint a tíz ujjad megnyalnád utána.
- És Mack van már udvarlód? – a kérdés váratlanul ért. Olyannyira, hogy egy köhögő rohammal majdnem belefulladtam a tulajdon teámba. Mire visszanyertem a lélegzetem, a szívverésem is kezdte megtalálni az egyenletes, ám még mindig szívrohamhoz közeli ütemét, a számat törölgetve valami levendula illatú szövet szalvétába, pillantottam fel a Nagyira.
- Öhm…- kínlódva tekintettem anyámra, ő pedig megvonta a vállát. Köszi, köszönöm. Véred és húsod kérdést kapott, amire nem létezik jó válasz, te pedig csak vállat vonsz. Meglátjuk mit hoz a Jézuska a következő anyáknapjára. – Nincs…? – inkább óvatos kérdés volt, mint magabiztos kijelentés. Ha lenne, akkor jönnének a kérdések: milyen? Mi a munkája? Anyagi helyzete? Ismerjük? A felső tízezer tagja? Aha. Nem.
- Szóval nincs…- a Nagyi lassan ejtette ki a szavakat és bár semmi fenyegető nem volt benne, bennem mégis megszületett és teret hódított a feszültség. – Majd lesz…


És lett.
Tom Wipes személyében.
Szórakozottan, remegő kézzel simítottam ki hófehér ruhám ráncait. Mély levegő.
Had meséljek Tomról egy kicsit. Nagyi nyomására kezdtünk el randizni. Idősebb nálam, majdnem hét évvel, de fiatalnak tűnik, olyan kamaszos arca van, hogy húsznál alig néznéd többnek. Hallgatag fickó. Nem túl félénk, nagyon csendes, olyan magának való különc. Aranyosnak találtam, esetleg odáig is elmehetek, hogy kedveltem is, de nem szerettem.
Ő viszont valamiért ragaszkodott hozzám. Én pedig belementem a játékba, össze is költöztünk és egy év után megkérte a kezem. Itt fogtam fel, hogy a játék nem is játék, életre szóló komoly színelőadást tervezünk mi.
Pánikba estem. Pánikomban pedig igent mondtam. Azt hittem, hogy menni fog. Hogy leszek elég erős, és végigcsinálom. Összeházasodunk, megkomolyodom, gyerekeket szülök neki, megöregszünk…ahogy illik. Bárcsak.
Akartam. Akartam szeretni, eltökélten vágytam rá, hogy pontosan azt érezzem amit ő, de minden igyekezetem hiába való volt.
Kegyetlen, álnok nőszemély vagyok igaz? Hitegettem szegény fiút, játszadoztam vele. De őt sem kell félteni, megnyugtatlak.
Vettem egy nagyon mély levegőt. Kezembe vettem a kis fehér-zöld csokrot. Vetettem egy utolsó pillantást a tükörképemre, segítséget remélve tőle, hogy mint Alice, én is átléphessek Csodaországba. Nagyokat nyelve próbáltam leküzdeni azt a grapefruit nagyságú gombócot a torkomban, de a szám teljesen kiszáradt, és a nyáltermelésem is lecsökkent, majd teljesen megszűnt, úgy…ma reggel félnyolc tájt. Semmi izgalom, legalább valami lelkes pezsgés lenne, de még az sem. Várakozás, és boldogság meg pláne. Egyedül a leküzdhetetlen, makacs menekülési vágy dolgozik bennem. Kétségbeesetten felsóhajtottam.
Apu lépett oda mellém. Szélesen, meghatottan rám mosolyodott. Valami hasonló grimaszt erőltettem én is magamra, de nem lehetett meggyőző, mert papus homlokát gondos ráncok felhőzték el.
- Jól vagy?
- Persze, remekül.
- Jól vagy?
- Borzasztóan. Nem fog ez nekem menni. Nem akarok megházasodni csak azért mert a Nagyi szerint már eladósorba kerültem és már jócskán vénlány vagyok. – dohogtam a csokromat tépkedve.
- Nem a csokor a hibás…- tette kezét az én ideges kis kacsóimra. – Mit fogsz tenni?
- Mérgezem féléven keresztül, amíg kidől és megszerzem a vagyonát, özvegy leszek, és élem az életem…- morogtam. Már bosszús voltam. Magamra anyura, a nagyira, hogy képesek voltak egy ilyen helyzetbe belekergetni. Én pedig hagytam magam!
- Komolyan Mackenzie…
- Nem tudom. Van öt percem… mi legyen? – pillantottam rá kétségbeesetten, de ő csak vállat vont. Ez valami családi vonás lehet, mindenki vállat von, de most ő jogosan. Magamnak kell meghozni ezt a döntést. Nyomtam egy puszit az arcára. Nem kellett mondania, tudtam, hogy ő partner lesz mindenben, bármit is tegyek. A szeme fénye vagyok, vagy mi a szösz.
- Menjünk. - Nagy levegőt véve léptem be a terembe. Azonnal felharsant a nászinduló, és mindenki hátrafordult, hogy lássa, ahogy meghatottan elvonulok a padsorok között. Nagyanyám fensőbbséges bólintással nyugtázta, hogy minden rendben van, ellenben a család többi része a szemeit törölgetve integetett nekünk.
A szertartás elkezdődött, én meg a felénél elaludtam, és majdnem az unalom kaszása csapta le a fejem. És ekkor jött a kérdés.
-Akarja-e férjének az itt megjelent Thomas Wipes-t?- kényszeredett mosollyal a vőlegényemre pillantottam, aki füligérő vigyorral bólogatott, anyámra, aki csak meredten bámult, majd apura, aki mosolyogva bólogatott.
- Ig…izé, nem.- ráztam meg a fejem, és Tom kezébe nyomtam a jegygyűrűt.- Bocsi, de…nem megy. Neked is jobb ez, nekem is. – néztem rá komolyan, és lassan a bejárat felé hátráltam. A meghatott csöndet átváltotta a feszült, döbbenet némasága. Anyám ezért minimum kitagad. A násznép, meg nagyjából az egész város erről fog pletykálni úgy egy hónapig, de addigra én már sehol nem leszek. Nem maradok Washingtonban, az már fix…
Szerelemre vágytam, nem megrendezett házasságra. Egy lefújt nász kellett, hogy ráébredjek erre.


Kábán nyitogatom szemeimet, és a félhomályban próbálom kivenni a meghatározhatatlan tónusú alakokat. Lassan minden a helyére mosódik, de agyam még mindig a félálom tengerén hömpölyög, nehezen fogom is fel hol vagyok valójában.
Kell egy kis idő, amíg felidézem ki az a férfi, aki velem szemben szuszogja az igazak álmát, de aztán beugrik. Elmosolyodom. Olyan fura ráébredni erre újra és újra. Pedig már egy ideje együtt élünk. Vettem egy nagyon mély levegőt. Gyomrom görcsberándult, nem tudtam abbahagyni az idióta vigyorgást.
Mikor megmoccant, azért lehervadt az arcomról, lassan nyújtottam ki a kezem és simítottam végig az arcán. Halvány mosoly volt a jutalmam. Nyomtam egy csókot a homlokára, majd izgatottan pattantam ki az ágyból és szaladtam ki a konyhába. Halkan természetesen, mezítlábas talpaim nesztelenül surrantak végig a folyosón.
Butaság lenne tagadni, de meg sem próbálom, tényleg belehabarodtam egy kicsit Judas-ba. Egy nap ismerettség után, mégis házasság lett a vége. Ostoba felelőtlenség, de nekem kaput jelent, végre szabad vagyok, nem kell a szüleim hegyi beszédeit hallgatnom, hogy így a jövőm, így a férfiak stb-stb…jó helyette kérlelnek, hogy váljak, de mi értelme lenne? Örüljenek, hogy valakinek sikerült bekötnie a fejem.
Reggelit akartam. Olyat, amilyennel a filmekben lepi meg az ifjú feleség ajándékozza meg a férjét. Korán volt, így volt rá időm. Összeszedtem minden gasztronómiai tudást, amit apu csepegtetett belém, a főzőműsorokkal vasárnap délelőttönként. Tojást sütöttem, kávét főztem, kenyeret pirítottam.
Teljesen elégedett voltam magammal. Már csak türelmetlenül ki kellett várnom a percet, amíg felébred….lehet segíteni kéne…