22;kappa;marloes horst;hajadon;made;

a kacagásom betöltötte az egész helyiséget, pedig nem ártott volna, ha egyetlen hangot sem adunk ki, nehogy észrevegyenek az őrök. de engem valahogy az egész nem érdekelt. a vodkás üveg a kezemben olyan jól állt, mintha ezzel születtem volna. a cigaretta a számban pedig minden egyes lélegzetvételemnél mámoros füsttel árasztotta el a tüdőmet, majd felszállt az agyamba és még több unikornis jelent meg a szemeim előtt. ezért is nevettem, mert szeretem az unikornisokat és nem tudom elhinni, hogy eljöttek meglátogatni.
- csss, made, csss – érzem a mutatóujját az ajkaimon és a nevetésem elnémul. minden csendes lesz abban a pillanatban, ahogy puha bőrét, vérvörösre festett ajkaimon érzem. a pillantásunk összeforr, az ő kéksége az én barnaságommal. tökéletes. érzem, ahogy ajkaim megremegnek, miközben hátrébb húzódik és pillantásommal minden egyes mozdulatát szemügyre veszem, ahogy kinéz az asztal fölött. a fények pont úgy világítják meg az alakját, mintha valami profi fotós állította volna be őket. markáns, férfias vonásai még jobban kirajzolódnak, ahogy a borostája is jobban látszódik, amit miattam nem tüntetett el az este elején, hiszen annyit nyavalyogtam, hogy el fogunk késni, haladjunk. a kezem elindul az álla felé, hogy megfogjam, magam felé fordítsam és egy oly régóta vágyott csókot nyomjak édes ajkaira, de a pillantásom a gyűrűsujjára téved. látom a gyűrűt, amit még ugyan nem visel, de valószínűleg pár héten belül már fogja. mivel feleségül veszi azt a némbert, akit nem is szeret. nem szerethet, mivel egész gimnázium alatt csak őt szidta és mindig visszautasította, amikor bepróbálkozott nála. visszarántom a kezem és inkább iszok a vodkából, jó nagy kortyot, ami remélhetőleg elfeledteti velem ezeket a bizarr gondolatokat és visszahozza a csodás unikornisaimat.
- azt hiszem, elmentek– nem nézek rá, csak a fehér falat bámulom és lötyögtetem a vodkát – uramisten, már megint ittál? esküszöm, neked tuti acélból van a gyomrod. na, add ide szépen!
nyúlna az üvegért, de elhúzom. szórakozottan hátrahajtom a fejem, nekidöntve a fa íróasztalnak, ami valaha a kedvenc osztályfőnökünk trónja volt. a cigit elnyomom a földön, majd valahova hátrapöckölöm.
- nem – mondom nemes egyszerűséggel és a lehető legangyalibb arcomat küldöm felé. a jó, öreg sam, aki mindig próbálna gondoskodni rólam, de nem sikerül neki, köszönhetően a hatalmas ellenállásomnak. pedig nem is a bátyám. mármint nem úgy a bátyám, mivel ugye anyám jelenleg éppen az apjával van együtt, de ahogy ismerem a nőt, aki életet adott nekem, hát… nem az a típus, akinek a kapcsolatai olyan sikeresek, mint ahogy azt szeretné. szerencsére, azonban el tudja intézni egy, vagy rosszabb esetekben, kettő üveg tortakrémmel, ezért nagy tiszteletet szavaztam meg neki, már gyerekkoromban.
- ne kötekedj – ahogy közelebb hajol, megcsapja az orromat a parfümjének illata, ami egy kis mosóporral és szappannal keveredik, ezáltal egy ellenállhatatlan egyveleget alkotva. mélyen magamba szívom, közben a hátam mögé dugom az üveget és egy letörölhetetlen vigyor kúszik az arcomra.
- mint mondtam, nem. sam, ezt én vettem, a saját pénzemből – csóválom a fejem és csak vigyorgok rá, miközben belülről darabokra hullok.
- nem is inni akarok, csak elvenni tőled, hogy te ne igyál többet -
- az nem fog sikerülni -
- add csak ide – és közelebb hajol én pedig visszatartom a lélegzetem, de nem adom az üvegem.
- miért veszed el? – bukik ki belőlem a kérdés, akaratlanul.
- micsoda?- megáll, valószínűleg őt is annyira meglepte a kérdés, mint engem.
- azt kérdeztem, hogy minek veszed feleségül azt a lotyót? – felbátorodok és képes vagyok megismételni még egyszer a kérdésemet.
- mert szeretem… - ó, ez a válasz a lehető legfájdalmasabb, amit valaha is kaptam.
- nem szereted – rázom meg a fejem, miközben a szemeibe nézek.
- de, szeretem. ugyan, made miért csinálod ezt? -
- mert tudom, hogy nem szereted úgy – közlöm halkan és abban a pillanatban meglátom a szemében a kis villanást, ami tudatja velem, hogy igazam van és ezt ő is tudja.
- nincs igazad – dehogyis nincs. győztes vigyor ül ki az arcomra és ebben a pillanatban vagyok a világ a legboldogabb és legszomorúbb embere is egyben. mégis, úgy érzem, hogy kicsattanok valamitől, ami biztos nem öröm, de jó érzés. a remény, talán az.