22; alpha; sean o'pry; egyedülálló; drew;

Alig élek. Alig állok. A fejem hasogat, a gyomrom szaltózik... émelygek. Csak halvány képfoltok derengenek a tegnap estéről, de legjobb barátaimé tisztán és világosan - Whiskey, Chardonnay, Vodka és társaik. Mindből egy adag a wc-ben végezte, legalábbis kétlem, hogy megmaradtak volna a helyükön és nem bucskáztak ki a torkomon. Még most is a hányinger kerülget, mi lehetett velem este?

A polgármester.

Egy kép ugrott be, amint a dobogón áll és egy pezsgőspohárral a kezében köszönti az egybegyűlteket, hátha azok minél nagyobb vagyonnal támogatnak minket. Izé, őket. Természetesen az én családomnak köze sincs ehhez az egészhez, kizárólag Yasmine miatt ment el mindenki. Azaz, a Brook família kedvéért. Igen, én csak vendég voltam. Yasmine hívott.

Yasmine feltűnően lenge koktélruhában.

Az elmémbe pörgő újabb kép láttán megrökönyödve pillantok magam mellé, ahol a legjobb barátomnak nevezett leányzó fekszik kicsit kipirulva, békésen aludva, magához szorítva párnáját. Elmosolyodom, majd visszazökkenek a halálfájdalmas állapotba és fintor torzítja arcomat. Miért vagyunk egy ágyban és mi történt még tegnap éjjel?

Ajkai ajkaimra csúsznak, a boros üveg földet ér és hangos csattanással darabokra hullik.

Tehát lefeküdtünk. Csak következtetni tudok minderre, de hogy megbizonyosodjak sejtésemről, felemelem rajta a vékony takarót és látom, hogy anyaszült meztelenül alussza legbékésebb álmát. Igazam van. Az éjjel testestül lelkestül megkaptam Yast és ő minderre valószínűleg nem fog emlékezni. Újabb kínos és fájdalmas hónapok várnak majd rám, mert el kell viselnem a tényt, hogy velem volt, mégsem akar engem. Ez nem a nők esetében szokott előfordulni? Ezer meg egy lánnyal tettem már meg ugyanezt, de sosem gondoltam, hogy valaha lesz részem ilyen helyzetbe kerülni.

Ölembe fészkelődik, csípőjét ágyékomnak feszíti.

Míg folyamatosan visszatérnek belém a frusztráló képek, kitámolygok a konyhába, gondosan ügyelve arra, hogy ne keltsem fel és legyen még időm gondolkozni azon, hogy mit is mondjak pontosan. Talán azt, hogy nem akartam engedni, hogy megtörténjen? Hazudnék, mert nagyon is akartam. Már sokkal régebb óta a sajátomnak akarom, de nem... nem kapom meg, mert ő makacsul vallja, hogy az elrontaná a barátságunkat és különben sem lennénk jól együtt. Hát persze, mert azt ő baromira tudhatja, mikor meg sem próbáljuk. Hajthatatlanul flörtölök ezért inkább más lányokkal az orra előtt, hátha valami elkezdi marcangolni a lelkét. Eddig semmi jele.

A füléhez hajolok és belesuttogom, hogy akarom őt.

Töltök magamnak egy csésze kávét, hátha attól majd eláll a fejfájás és jobban leszek. Leülök egy üres székre, kortyolok a fekete italból és ajkaim közé biggyesztek egy szál cigarettát, majd meggyújtom és szívok egy slukkot. A nikotinfüst feltölti tüdőmet, máris megkönnyebbülök. Kipillantok az ablakon, fogalmam sincs, mit keresek még mindig itt és hogy miért nem húztam el a csíkot. De mégis mit változtatna ez az egészen? Semmit. Megtörtént, ami megtörtént. Sajnálom, hogy nem Párizsban vagyunk.

- Szeretlek, Yas - súgom fülébe, majd szinte letépem róla a vékony textíliát.

Ez az utolsó képkocka, ami beugrik, mielőtt Yasmine a helyiségbe sétálna és rágyújtana, akárcsak én. Arra gondolok, miközben elfordítom a fejemet, hogy vajon emlékszik-e erre a kijelentésemre... és ha igen, akar-e egyáltalán emlékezni rá.