20; sigma; chachi gonzales; szingli; lol;

Megremegek, amint a hűvös levegő elsuhan mellettünk és magával röpíti eperszőke tincseimet. Már bánom, hogy csak egy fekete kapucnis felsőt vettem fel és hogy egy rövidnadrágban merészkedtem ki este tizenegy órakor. Tudhattam volna, hogy ha Thayernek valami ötlete támad, annak hátulütője is lesz és éppenséggel most a hátulütő az nem más, minthogy fázok.
- Tulajdonképp mit is akarunk mi itt? - fogvacogtatva nézem, amint felfeszíti a temető kapu zárát és mosolyogva hátrapillant rám válla fölött - Oké, értem. De hé! Bárhol láttad is ezt, egyáltalán nem menő... na jó, egy kicsit - szemforgatva követem a temetőbe és sejtem, hogy baj lesz abból, amit csinálunk. A helyzet viszont az, hogy nem érdekelnek a következmények.
Totyogós korom óta ismerem Thayert és még egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy eldobjam a barátságunkat bármiért is. Köztudott, hogy apu nehezen zárja a szívébe a barátaimat, hát még a fiúkat! Az utolsó kapcsolatomnak azért lett vége, mert apu a nyakára járt a srácnak, hogy biztosan nem csal-e meg. Gordon két hónapig bírta. Örülök neki, hogy nem tettem szét a lábamat hízelgő szavaira... pedig nagy volt a csábítás. Talán közrejátszott az ellenállásban az is, hogy valaki más foglalkoztat egy ideje.
Míg Thay mögött osonok megnézem magamnak széles vállát és sötétbarna fürtjeit, majd mosolyra görbülnek ajkaim. Ezer meg egy alkalommal játszottam már el a gondolattal, hogy mi lenne, ha vele lennék. Milyenek lennénk együtt? Olykor azt gondolom, borzasztóak, néha pedig azt, hogy verhetetlen, ütős páros. Sosem tudok dűlőre jutni, ami persze érthető, hiszen rendesen összezavar az is, ahogyan viselkedik - egyáltalán nem úgy, mint aki komolyabb kapcsolatra vágyik velem.

Magzatpózba gömbölyödve fekszem az ágyamon, kezemben egy kispárnát szorongatva és közben James Bluntot hallgatom. A torkomba újra és újra gombóc gyűlik és nem tudom abbahagyni a sírást. Sokadik napja alszok el egy doboz zsebkendővel magam mellett, a telefont pedig pár centire tőlem hagyom heverni.
Thayer neve jelenik meg a kijelzőn.
Nem tudom elhinni, hogy lefeküdt a húgommal. Azt hiszem, bármit elviseltem volna... bárkivel megtehette volna... akármit elbír a szívem, de hogy ezt? Négy napja rá sem bírok nézni Laurelre, Thayre pedig szintén. Olyankor elképzelem, ahogy ők ketten, egymást falva esnek be a párnák közé és csinálnak dolgokat. Dolgokat, amiket én akartam átélni Thayerrel, mert hiába tagadom, már régen több nekem, mint a legjobb barátom. Beleszerettem abba a srácba. Miért kell porrá zúznia a lelkemet?
Thay újra hív.
Végtére is talán megérdemlem. Azért, mert nyolc évesen elloptam egy doboz fagylaltot a hűtőből, hogy azt ezzel a gazfickóval elmajszoljam a kertben. Vagy azért, mert tavaly betörtünk a város temetőjébe és nevetve sétáltunk végig a sírok közt. Esetleg még szóba jöhet az, hogy múlt héten nem voltam jelen, amikor az incidens történt. Ez az én részemről egy hatalmas hiba és bánom is a dolgot. Nem. Azt bánom, hogy hagytam, hogy beleszeressek Thayerbe.
Thayer Becker hangüzenetet hagyott.
- Lol, én... Annyira sajnálom! Vedd fel a telefont! Beszéljük meg! - ennyi. A telefon postaládája újra üres és én újra átadhatom magam James Blunt egyik legszerelmesebb, legtragikusabb számának.

Pizsamában sétálok ki a konyhába, ahol anya valami tojásféleséggel ügyködik, mesterien egyensúlyozva kezében a serpenyőt. Kár, hogy ezzel nem úgy kellene bánni, mint a palacsintával. Kiszedi alkotását egy tányérba és megfordul. Szemöldöke az egekbe szökik, mikor megpillant kócosan, álmatagon pislogva és kissé alulöltözötten ahhoz, hogy elinduljak az egyetemre.
- Elég legyen ebből, Aurora! - már megint kezdi.
Ő és apa az egyedüli emberek az életemben, akik Auroranak hívnak, azaz a második nevemen szólítanak. Mondanom sem kell, ki nem állhatom és átkozom a napot, amikor ez a név kipattant a fejükből.
- Miből is pontosan? - ráncolom zavartan homlokomat és felülök a konyhapultnál lévő székre. A faliórára pillantok, ami fél tizenegyet jelez. Délelőtt fél tizenegyet, hogy félreértés ne essék.
Értetlenül bámulok az anyámra, de valójában tudom, miről beszél. Arról, hogy szerinte túlzásba viszem ezt az egészet és nem kellene ennyire magamba fordulnom azért, mert összekaptunk Thayerrel - természetesen nem említettem neki azt, hogy Laurel összefeküdt vele és hogy igenis van okom depressziósnak lenni. Tudom, hogy csak jót akar nekem és ezért próbál elhajtani az iskolába, de elhihetné, tisztában vagyok vele, mit csinálok. Nem érzem még késznek magam arra, hogy találkozzak Vele és egyébként is ez az első nap, hogy kihagyom az órákat. Más velem egykorú lány már egész hétre száműzte volna magát a tanulmányaiból a szeretett személy miatt.
- Ebből az egész szomorúságból és világfájdalomból! Az élet nem szűnik meg egy fiú miatt! - sóhajt és elém teszi a tojást, de úgy sejtem, nem nekem készítette eredetileg. Hirtelen az étel jogos tulajdonosa sétál közénk egy köntösben, apa személyében - Azt hiszem, beszélnem kell Thayerrel! Tán nem képzeli, hogy csak így megbánthat?! - anya felháborodva önt egy bögre kávét még apának és elé tolja. Szerencsénk, hogy amaz még túl fáradt a vitához és ahhoz, hogy felfogja, pontosan mi zajlik körülötte.
- Anya, ne! Hagyd... Minden rendben lesz - rázom meg fejemet és nagyot sóhajtok.
- Úgy gondolod? Mert nekem nem úgy tűnik. Mi lesz legközelebb? Nem mész el a vizsgáidra? Nem jelensz meg az ünnepségeken sem, csak mert szerelmi bánatod van egy fiú miatt? - az asztalra csap és azt hiszem, rég láttam már ilyen idegesnek anyát.
- Ő nem csak egy fiú, oké? Fogalmad sincs, miről van szó, úgyhogy kérlek... ne szólj bele! - letörlök egy kövér könnycseppet szemem sarkából, majd hátat fordítok nekik és kitrappolok a konyhából.
- Mi van? Nem volt kész a leckéje? - hallom még apa bágyadt hangját és elmosolyodom. Legalább ő mentesül a problémáim alól.