Nem, nem vagyok egy jó ember... Bár azt hiszem ebben reménykedett az igazgató amikor felfogadott engem. Vagy csak a több irányú képzettségem tetszett meg neki? Mindegy is... a lényeg, hogy nem vagyok az a minden diákkal lebratyizós tanár bácsi. És nem bírom a beképzelt, gazdag csemetéket, akik azt hiszik ők s*rták a spanyol viaszt, csak mert apucinak sok a pénze, holott még nem tettek le semmit az asztalra.
Nehéz kiérdemelni az igazi figyelmemet vagy dicséretemet, de ha jogosnak érzem, azért megtörténhet. És általában a diákok igyekeznek is az órámon. Talán a rideg, fegyelmezett magatartásom teszi, vagy a külsőm... Igen, én vagyok az a tanár, akinek a háta mögött összesúgnak a diáklányok, és akibe, minden kis csitri szerelmes. És bevallom, van, hogy ezt ki is használom. Még nem volt belőle bajom, talán mert a diák lányok ugyan pletykásak, de senki sem nézné ki belőlem, hogy megfektetek egy diákot. És persze... általában, mind a kettőnk érdekét szolgálja, hogy ne derüljön ki a dolog.
Rideg magabiztosságom, sőt néha már túlzásba vitt határozottságom sokszor félelmet kelt. Amúgy nem jogtalanul, hiszen annak idején heves vérmérsékletű gyerek voltam, és még most sem feltétlen áll messze tőlem ez a tulajdonság. De a kravmaga edzések során, nagyjából megtanultam kezelni a kritikus helyzeteket, és a dühkitöréseimet.
Azonban vannak olyan emberek az életemben, akik egy fanyar vagy gúnyos mosolynál őszintébb érzelmeket is kitudnak csalni belőlem, és akiknek a közelében képes vagyok ellazulni. Így a húgom és a kisfia. Nagyon szeretem az unoka öcsémet, jó gyerek.
Tehát képes vagyok szeretetre, csak nehezen mutatom ki az érzelmeimet, és sokszor torz módon, amit a nők nagy többsége nehezen visel, vagy képtelen rá. Ilyen: a túlzott féltékenység, védelmezés és a kontroll a másik személy felett. Igen, ez beteges...Ezért sem bonyolódok hosszú távú kapcsolatokba. Nem nekem való az elkötelezettség.