Nobody is Perfect. I am Nobody.

ALLY - NO PUBLIC - 2-3 ÉV - NINCSEN

story of my life

1994. március 25-e egy csodálatos nap volt. Habár nem emlékszem, és soha nem mondta senki, de biztosra veszem, hogy hétágra sütött a nap, a madarak meg vígan dalolásztak a fákon, és előre örvendeztek két csodálatos poronty érkezésének. És egyébként biztos vagyok abban is, hogy jó anyánk is mérhetetlenül boldog volt, és ha éppen nem visít, akkor szerintem egy örömtáncszerűséget is simán levágott volna. Persze, hozzá kell tennem, hogy neki erre teljesen más oka volt. Szóval világra jött, egy újabb kisfiú, majd rá hét percre, egy igazi mini szupermen. Az lennék én, az elém befurakodó, akaratos bébi, pedig nem más, mint Lighton. Egyébként csak azért születhetett ő előbb, mert én arany utat adtam neki, mert már az anyaméhben is olyan hisztis volt, hogy nem lehetett mellette megmaradni. Szóval szívességképpen, gyorsan kirugdostam onnan testvérkémet, hogy utána engem anyánk békében megszülhessen. Utána biztosan megtörölgettek minket, majd külön fektettek. Furcsa volt életemben először egyedül lenni, és bár valamilyen szinten megnyugtató volt, hogy nem rugdosott folyamatosan egy idióta, elég para volt, szóval boldogan feküdtem együtt újra Lighton-al a kiságyban. Aztán megint külön váltunk, és bele kellett törődnöm, hogy az éjszakáinkat mostantól külön fogjuk tölteni. Nem is volt olyan nehéz hozzászokni, mint azt baba fejemmel akkor gondoltam, elvégre napközben láthattuk egymás, és ugyanúgy verhettem, mint születésünk előtt. Anya meg… hát őt annyira semmi sem érdekelte, ami velünk kapcsolatos volt. Ugye ő egy percig sem gondolta komolyan a gyereknevelést, de mentségére szóljon, hogy megtanított bennünket az alapvető dolgokra, meg hát etetett, itatott és még pelust is cserélt. Aztán magunkra hagyott valami Kelly nevű kiscsajjal, aki egyenesen imádott minket. Nem olyan nagy szám. Már egy éves korunk előtt is vonzottuk a nőket, főleg az idősebbeket.  


Szóval Lighton-al megnőttünk, immáron négy évesek lettünk. Most már tudtuk egymás szavakkal is szidni, nem csak fizikai úton kifejezni az esetleges nemtetszésünket. Sokkal okosabbak lettünk, együtt táncolni is tudtunk már, és együtt játszani is. Habár neki szokása volt mindig lenyúlni a játékaimat, mintha neki nem lettek volna. Szóval olyankor én meg elvettem az ő kisautóját. Volt egy nagy plüssmedvém meg egy plüsskutyám is. Azokat én úgy imádtam. Ha Light-al összevesztünk valamin, mindig hozzájuk mentem vigaszért, és ők mindig meghallgattak. Szóval a két plüssállat közelébe sem engedtem Lightont soha, azokhoz nem érhetett hozzá.
Történt egyszer, hogy miközben mi Light-al összekaptunk azon, hogy melyikünké melyik autó legyen, és hangosan veszekedtünk, anyánk idegbeteg módón nyitott be a szobánkba. Kiabált velünk, tisztán emlékszem, ráadásul elég durván. Olyanokat mondott, hogy gyorsan kussoljunk el, mert ha nem tesszük, akkor annak nem lesz jó vége. Mind a ketten megrémültünk, és ugye ilyenkor mit is tesz egy négy éves gyerek? Hát persze, hogy nekiáll bömbölni. Egyből hangos sírásba kezdtem, mire életemben először, anyánk odajött, és akkorát lekevert nekem, hogy tényleg beleszédültem. Utána csak valami olyat motyogott, hogy kellett nekem engedetlennek lennem, majd pedig kiszólt a nappaliba egy félmeztelen szőrős csávónak, hogy elnézését kéri és, hogy már megy is. Maga mögött pedig erőteljesen csapta be a gyerekszoba élénkvörös ajtaját. Lighton ijedt tekintettel hajolt fölém, majd belőle is kitört a zokogás. Valójában ő már ilyenkor is sokkal férfiasabbnak bizonyult, valahogy mindig is jobban tűrte a megpróbáltatásokat és jobban kezelte a helyzeteket. Nem mondom, hogy jól, de kifejezetten jobban, mint én tettem. Nekem az első mindig a pánikba esés volt, meg a sírás. Szóval akkor testvérkémmel először sírtunk együtt, a másikat ölelve.

Az életünkben nem lett volna semmi probléma. Vagyis tény, hogy anyánk annyira azért soha nem volt az anyánk, és az apánkról meg abszolút semmit sem tudtunk, de mi remekül elvoltunk. Hét évesen már készültünk a sulira, tökre izgatottak voltunk, mint a legtöbb gyermek mielőtt elsőbe megy. Aztán jött anya, most szépen és nyugodtan, a vörös ajtónkat pedig csak lazán behajtotta maga mögött, nem csukta be. Aztán leült az ágyra, és egyik oldalára Lighton ültette, másikra meg engem. Aztán elmagyarázta, életünk történetét, kezdve apával. Elmondta, hogy mi véletlen balesetek voltunk, és sem ő, sem apánk nem akart minket. Aztán mivel így alakult, ő azért életet adott nekünk és felnevelt, de apánk megmondta neki már az elején, hogy ő ebben nem fog rész venni. Ennek ellenére ő látott el minket pénzzel, ő finanszírozta a házat, és mindent ő fizetett. Anyánk azt mondta, hogy ezt azért mondja most el, hogy tudjuk a későbbiekben, apánk nem volt rossz ember. Utána pedig gyengéden közölte azt is, hogy róla se gondoljuk azt, hogy rossz, de neki most el kell mennie, jó sok időre és mi nem mehetünk vele. Na, és akkor jöttek a gyermeki ártatlansággal feltett kérdések: És mikor jössz vissza? Mennyi időre mész? Miért nem mehetünk veled? Persze nem kaptunk rájuk választ. Inkább elmosolyodott, és puszit nyomott arcunkra, majd búcsúképpen megsimogatta a fejünket. Azután kisétált a piros ajtón, majd a házból és az életünkből. Utána a házvezetőnknek sírtuk el a dolgot. Mint később kiderült, a házvezetőnő írt akkor egy levelet apánknak, hogy hogyan is tovább. Nem sokkal utána jött a hírrel, hogy szeptembertől elköltözünk innen, és olyan iskolába fogunk járni, ahol majd laknunk is. Úgyhogy ősszel összepakoltunk, és Lighttal az internátusba mentünk.

Már hat éve annak, hogy elköltöztünk otthonról, és az internátusba jöttünk Lighton-al. A beilleszkedés könnyen ment, mindkettőnket befogadták, és rengeteg velünk egykorú barátot szereztünk. Itt mindenki úgy ismert minket, hogy Caden és Jellal. Ezeket a neveinket azért vettük használatba, hogy megkönnyítsük a saját, és mindenki más dolgát, hiszen a Lighton és a Layton névnek igencsak hasonló a kiejtése. Szóval Lighton-al megbeszéltük, hogy akkor mostantól a második nevünket használjuk. A dolog be is jött, eltartott ugyan egy darabig, míg hozzászoktunk az új neveinkhez, de sokkal kényelmesebb volt ez így.
Egyik nap jött egy új lány a suliba. Sajnos nem volt velünk egyidős, szóval mindennap nem láttam, de gyakran megálltam a folyosón, és úgy tettem, mintha várnék valakire, ha ő is ott volt. Gyönyörű volt. Csinos arcát hosszú fekete hajzuhatag foglalta édes kis keretbe, kissé húzott barna szemei, pedig… húú. Soha nem láttam még olyan gyönyörű szemeket. Máig sem tudom, hogy koreai, vagy japán nemzetiségű volt, de tuti egyik a kettő közül. A neve Hana. Sajnos koreaiul nem tudok, de mivel a japán kultúra egy kicsit akkoriban még érdekelt, utána néztem a jelentésének. Japánul virág. Hana pontosan olyan volt. Eleinte nem beszéltünk valami sokat, de aztán rávettem magamat, hogy megszólítsam. Annyira édes csaj. Nehezen indult, de egyre többet beszélgettünk utána, és egészen jóba lettünk. Soha nem voltunk legjobb barátok, soha nem lelkiztünk, de határozottan megismertem, meg ő is engem. Ő volt az első szerelmem. És talán még ma is az lenne, és együtt lehetnénk… ha nem követtem volna el, azt a hatalmas hibát, hogy bemutattam neki a testvéremet.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Hirtelen egy puffanás hallatszódik, egy vörös folt fröccsen a szőnyegre, Lighton pedig a földön hever, igazából alattam. Az idegtől, csalódottságtól remegve nézek le vérző arcára, és a véres öklömre, amellyel még egy utolsó ütést mérek a fejére, ezzel az álla alól is vért fakasztva. A következő pillanatban tanárok gyűlnek körénk, rángatnak le ikertestvéremről és vizsgálgatják őt. Az egyik tanárnő a telefonjáért kap, míg az a tanár úr, aki a kezeimet a hátam mögé szorítja, és a vállamat megragadva ráncigál arrébb, hangosan üvöltözik velem, majd az ágyamra ültet. Hiába kérdeznek, felelet helyett inkább a földön heverő, eszméletlen bátyámat méregetem.
Mondd csak Lighton… miért kellett ezt?! Annyi lány van ezen a rohadt helyen… miért pont arra az egyre kellett rányomulnod, akit több mint 3 éve szeretek?! Legalább elmondtad volna. Nem, nem is. Legalább átérezhetted volna a helyzetemet és rám hallgathattál volna és szakíthattál volna vele. Ha már mindenképpen muszáj volt elkövetned ezt a hibát, tehettél volna azért, hogy kijavítsd. De nem. Te nem. Te inkább… Jellemző.  Csak, hogy mindig te nyerj, hogy mindig jobb légy nálam. Hana-t is csak kihasználod, hogy mindenkinek bizonyítsd, hogy te ilyen simán megszerezheted azt a lányt, akiről én csak álmodhatok. Ez gyerekkorunk óta így van. Te folyton csak bizonyítasz, és hiába próbálkozok tenni azért, hogy végre egyszer, egyvalaki ne téged vegyen észre, hanem engem…És nem. Még szép, hogy nem. Mindig te voltál a nagy Caden Stowe, én meg a nagy Caden Stowe testvére. És annyira egyébként már nem zavarna mindez, ha Hana-t legalább nem veszed el tőlem.
Vetek egy pillantást az immáron ölembe hullott, vértől nedves kezeimre. Talán túlzás volt? Nem, nem volt az. Minden egyes Lightonra mért ütésemnek volt egy oka. Mindegyiknek. Viszont a testvérem eszméletlenül fekszik a szobánk közepén. Nem így kellett volna, igaz? Ha valami baja lesz? Miért csináltam ekkora hülyeséget? Eddig még soha nem estem neki ikertestvéremnek. Mindig is verekedősek voltunk, de soha, egyszer sem bántottuk úgy a másikat, hogy annak valami komoly baja legyen.
Megpróbálom letörölni az arcomra száradt könnyeket, mire felszisszenek a hirtelen fájdalomtól. Persze nemcsak a bátyám kapott. Ugyan nem látom, de biztosra veszem, hogy a szemem alatt egy nagy piros folt éktelenkedik. Sőt, ha belegondolok, az egész testem sajog, főleg az arcom, ott a járomcsontom környékén. Kicsit úgy is érzem, hogy megérdemlem, de a bűntudatom hamar elszáll, amint rágondolok a történtekre. Valójában… ez ronda húzás volt. Igazából mindkettőnk részéről.


Boldogan nézek körbe az internátuson, még egyszer, utoljára. Végre. Már azóta erre a pillanatra várok, hogy testvéremmel ide kényszerültünk jönni. Most elmegyünk erről a helyről, és elkezdjük első évünket a Hollison. Mind a ketten azt tanulhatjuk, amit mindig is szerettünk volna. Végre szabad út a nagyvilágba. Jee. Már alig várom az egészet. Mondjuk meg kell hagyni, hogy az utolsó éveink itt, nem teltek el rosszul, sőt egyre jobb lett. Lighton végül két hónapra a verekedésünkre, szakított Hana-val, és kibékültünk. Igen, abban a két hónapban nem nagyon szóltam se hozzá, se Hana-hoz, amit nem csak én, de láthatóan Light sem viselt túl jól. Annak ellenére, hogy utána is nehézkesen ment a békülés, azért valamelyest értékeltem a dolgot, szóval, hogy megpecsételjük az örökre szóló testvérségünket, megcsináltattuk az ’L’ betűinket. Az elmúlt két évben, szinte teljesen lemondtam Hana-ról, és nekiálltam a csajozásnak. Volt egypár kapcsolatom, igaz egyik sem volt hosszabbnak nevezhető, de mindegyik jó volt. Lighton-al egyre bulisabbak lettünk, és egyre többet vettünk cigarettát a kezünkbe. És, húúúh, már alig várom, hogy az egyetemen még többet bulizhassak, csajozhassak, cigizhessek. Apánk egyébként üzent nekünk az egyetemmel kapcsolatban. Azt mondta, hogy ugyanúgy küldeni fog pénzt, amíg tanulunk, de amint végeztünk elvárja azt, hogy saját magunk keressük meg a szükséges pénzt. Hiába neheztelek rá, azért be kell vallani, hogy ez azért baromi rendes volt tőle, mert így azért rendesen megkönnyíti nekünk az elkövetkezendő pár évet.
Szóval, viszlát tanár nő, tanár úr. Viszlát osztály, remélem, hogy mindenki sikeres lesz az életben, és hogy néhányatokkal majd azért néha még beszélünk. Viszlát, gyerekek, akiknek még hátra vannak az éveik ezen a helyen. Viszlát, padok, könyvek, könyvtár, és a szobánk. Viszlát, Hana. Viszlát, suli.


És itt vagyunk, második évünket kezdjük a Hollison. Valójában pont olyan az egész, mint amit elképzeltem. Lighton-al örömmel megyünk be a médiával kapcsolatos óráinkra, és baromi szívesen járogatunk el esténként bulizni. Egyébként valamelyest leszoktam a dohányzásról, már sokkal ritkábban szívok cigit, mint régebben. Azt is inkább társaságban, illetve bulikon. A kapcsolataimat illetően, még mindig nem jött össze, egy olyan, ami továbbtartott volna az első veszekedésünknél, de megmondom őszintén, hogy nem is vágyok rá. Tökéletes ez így, nem kell valaki, aki miatt nem csinálhatok azt, amihez kedvem van. Vagyis…jó. Talán nem bánnám annyira, de addig, amíg nem úgy alakul, addig nincs rá szükségem.
Amúgy az egyetem tele van tiszta jó arcokkal. A bátyámmal bekerültünk az alpha házba, mint az várható is volt, ugye. Mármint nem mintha ilyen nagyra tartanám magunkat, de Lighton-al, azért tudunk mi nagyon jó fejek lenni, ha akarunk. Meg akkor is, ha nem. Rengeteg új emberrel ismerkedtünk meg, többek közt, Jenny-vel és Ivy-val. A két leányzóval sikerült egy kisebb baráti kört kialakítani. Gyakran járkálunk együtt mindenfelé, mostanában egy fesztiválra is tervezünk ellátogatni, így négyen. Lighton-al a szemünk fénye ez a két lányka, akiket óvunk mindentől és mindenkitől, főleg a pasiktól. Kizárt, hogy bárkit is a lányaink közelébe engedjünk. Vagyis de, ha esetleg legyűr minket Lighton-al, akkor áldásunkat is adjuk akár.
Csak remélni tudom, hogy ez az év is hasonlóan fog eltelni, mint az előző. De akárhogy is, tök izgi az egész, elvégre ki tudja, hogy mit tartogat számunkra. Előfordulhat, hogy egyszerre 5 angyalka akaszkodik majd rám. Uhh. Szerintem simán lehetséges. Vagy, hogy egy pizzázó főnökével összehaverkodunk, aki mindig küldi majd az ingyen pizzát. Szóval... akkor essünk is neki a második évnek a Hollison. Bárhogy is lesz, az biztos, hogy most már minden egyes percét élvezni fogom az életemnek. Minden egyes percét.