Várni valamire, ami tudom, hogy soha nem jön el.
Nos, ez nem épp az én világom. Megszoktam, mindig megkapok mindent, amire csak vágyom, nem kell megdolgoznom semmiért. Így neveltek. Ücsöröghetek egész nap egy fotelben, majd egész éjszaka az év legnagyobb buliján tombolhatok. Érdekes, nem? Csak én vagyok anyának, mégsincs meg benne az a nagy aggódás, mint a legtöbb szülőben. Bízik bennem? Lehet, de nem vagyok benne biztos. Egyszerűen csak tudja milyen az, ha valakit eltiltanak valamitől vagy valakitől, nem tehet meg bármit, s fél a következményektől. Így volt ez anyával is, és nem félek kimondani, ezért lett belőle egy érzéketlen ribanc. Ezért ment hozzá tizennyolc éve egy vénemberhez, s szült gyermeket egy vadidegen szépfiúnak, mondva hogy a hetven körüli Bernarttól van. Mázli, hogy legalább az öreg bevette. Anya lassan mindent elért az életben, amit csak akart, a befolyás végülis sok mindenre képes. Aztán Bernart hirtelen szívrohamban elhunyt, vagy fogalmazzunk úgy, hogy eltették láb alól? Kinek hogy tetszik... Az örökség mind a markunkban volt, milliárdokat érő hitelkártyák formájában.
Nem akartam olyan lenni, mint ő. Anya, akit idegenek társaságában csak Mirandának hívhattam mégis mindenképp olyanná akart formálni, azt hajtogatta, hogy csak így érhetek el valamit hosszútávon az életben. Talán igaza volt, nekem mégsem ez volt az álmom. Sok éven keresztül néztem azt, ahogy anya elrángat különféle márkás üzletekbe, divatbemutatókra, fiatal srácokkal flörtöl, a próbafülkékben egyszerűen csak megdugatja magát velük, aztán szépen hazamegyünk, ahol Bernartot próbálja megtartani magának – vagy talán csak a bizalmát. Ez ment végig, anya a lelke mélyén nem tűnt túl boldognak – még ha csak nagyon kevés időt is szánt rám, elmélyült beszélgetésekre. Arra nevelt, hogyan tapossak bele emberek lelkébe bűntudat nélkül, hogyan hazudjak, hogyan csavarjak az ujjaim köré teljesen valakit, mert „nekem csak így lesz jó”.
Már majdnem sikerült neki, de így is olyan voltam már, mint egy elkényeztetett liba, aki minden második pasival flörtöl, minden harmadikkal pedig a mosdóban hempereg. Olyan lány, aki a suliban a királynő volt, ám mindenki lány utálta. Lehet, hogy nem csak a lányok, de a pasik miért fordítottak volna nekem hátat? Nem számított, követtem Miranda „az utálók tesznek híressé” elvét. Hiba volt.
Eljött az én időm. A változás ideje. A Hollis.
Ja hogy mégsem? Itt jöttem rá igazán, hogy van értelme annak, amit éveken keresztül hajtogatott nekem anya. Ezek nélkül ott lettem volna lenn, a stréberek, a kockák, a művészek szintjén, akik éppenséggel senkit sem érdekelnek. Akiket a folyosón lenézően köpdöstek. Ki akarna szándékosan közéjük tartozni, könyörgöm? Maradtam az, aki voltam, csak csiszoltam kicsit a jellememen. Egy ici-picit...