19; Kappa; egyedülálló; Crys;

Sikeres, gazdag családban születtem még anno 19 éve. Úgy emlékszem remek gyerekkorom volt, bár most sem panaszkodhatok. Állítólag minden kérésemre, óhajomra sóhajomra azonnal ugrottak a szüleim, mindent megvettek nekem, amire rámutattam, vagy csak szimplán ránéztem. Nagyjából így nőttem fel, tíz ujjamon meg tudnám számolni azt, hogy hányszor mondtak nemet arra, amit kértem. Mert igen, eléggé ritkán volt ilyen eset, de akkor is elég nagy hisztit csaptam. Mindent megkaptam, amire csak vágytam. Így nőttem fel, ezért gondolom nagyon sokszor azt, hogy amit akarok, azt meg is fogom kapni, méghozzá nagyon könnyen. De mint már tapasztaltam egy kevésszer, ez nem így van. Mondjuk nem olyan sokszor volt részem ilyen 'élményekben', de egyszer.kétszer már előfordult, hogy nem kaptam meg valamit, aminek az enyémnek kellett volna lennie. Például egy ruha, vagy egy tornacipő. Oké, ezek nem olyan nagy dolgok, de akkor is szükségem lett volna rá.
De térjünk vissza a történetemhez. Ahogy egyre nagyobb lettem, a szüleim egyre jobban elhanyagoltak. Azt hitték, hogy minél többet növök, annál kevesebbet van szükségem azokra a személyekre, akik felneveltek. Pedig ez nem így van. Voltak napok, amikor egész nagy csak pár szót váltottunk egymással, és azzal kimerítettük a kommunikációnkat, hogy 'hol a kaja?'. Nagyon eltávolodtunk egymástól, de ez csak egyre rosszabbá változott. Következtek a veszekedések, amikor egyre durvább dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Egyik nap kicsúszott a számon egy elég érdekes mondat, idézem: 'Te meg alig foglalkoztok velem! Olyan, mintha nem is lenne anyám, se apám!'. Tisztán emlékszem arra a napra. Egy évig bírtam szó nélkül azt, hogy szép szóval tesznek rám. Egy évig. De aztán amint ezt kiejtettem a számon, rögtön rájöttek, hogy mennyi ideje nem figyelnek a saját lányukra. Ekkor még jobban elkezdték szórni rám a pénzt, amit persze én ki is használtam. De nem, a pénzzel nem pótolták be azt az elpazarolt egy évet. Örömmel költöttem el mindazt a pénzt, amit havonta kaptam tőlük - nemhiába dolgoznak annyit, a munka meghozza a termését -, és minden percét kihasználtam annak, hogy én vagyok a középpontban. De attól még a szüleimmel nem volt ugyanaz a kapcsolatom. Sokkal felszínesebb volt, mint régebben.
Ugyan a szüleimmel a kapcsolatom egyre jobban kezdett javulni, nem éreztem azt, hogy tényleg azért foglalkoznak velem, mert a lányuk vagyok, hanem inkább olyan volt ez az egész, mintha kötelező lenne nevelni engem, elvégre ha megcsinálni megcsináltak, akkor fel is kell nőni a gyereknek normális körülmények között, nem?
Nem tagadom, még máig igazi luxusban élek. A családunknak minden megadatik, ami csak lehetséges. Ugyanis anyukám egy olyan volt tulajdonosa, ahová csak elég jómódú emberek teszik be a lábukat. Abban a boltban szinte a levegőért is fizetni kell - remélem értitek a szarkazmust. Apám pedig egy sikeres üzletember, de sosem mesél a munkájáról, igazából nem is nagyon szoktam kérdezgetni, ezért nem sok mindent tudok mondani róla. Na de megint elkanyarodtam, térjünk vissza az én történetemhez.
Mivel a szüleimmel csupán holmi felszínes kapcsolatot ápoltam, leginkább azzal foglalkoztam, hogy legyenek olyan barátaim, akikre támaszkodhatok. Ezeket pedig meg is találtam. Elég nagy társaságunk volt, sok-sok hülyeséget csináltunk együtt és mindig kiálltunk a másikért. Elég sok bajba keveredtünk, mondhatni izgalmas életünk volt, mert rengeteg olyan dolgot csináltunk, amit a törvény nem engedne. Csak párszor kaptak rajta minket, de akkor is megúsztuk a pénznek köszönhetően.
Egy nap az egyik csajjal - akit nagyon bírtunk, szinte mindenben benne volt, és a laza stílusa rögtön megfogott minket - csúnyán összevesztünk. Már nem is tudom, hogy min, de a lobbanékonyságomnak köszönhetően mindketten idegesek lettünk. A lány - Nina - idegesen fordult meg és lépett le az utcára, de éppen... egy kamion száguldozott ott. És persze, hogy 100 km/h-val csapódott szegény Ninába, aki a helyszínen az életét vesztette. Rettentően hiányzik, és bűntudatot érzek, mert velem veszekedett, én vagyok ennek az egésznek a kezdeményezője. Sokszor mondják nekem, hogy ez nem így van, de tudom, hogy én vagyok a hunyó. Persze nem akarom sajnáltatni magam, mert az nagyon nem vall rám, de bármit megadnék, hogy tiszteletreméltóan búcsúzzak el tőle.
Egészen sokáig gyászoltunk, de szerencsére nem mentünk szét, az egész társaság együtt maradt.
Viszont az egyetem kérdése elég nagy dilemmát okozott. Mindannyian máshová szerettünk volna menni, de nem akartuk egymást elhagyni. Sok-sok ötlet született, hogy hogyan tudnánk együtt maradni, de egyik sem volt olyan, amit meg is lehetett volna valósítani. Végül eldöntöttük, hogy muszáj lesz szétválnunk. Én a Hollis-t választottam, a többiek pedig szanaszét a világban. Van, aki külföldre ment, és van, aki közeli helyeket választott magának. Mivel én közel lakok az egyetemhez - természetesen a Zene és Énektudományi kart választottam -, így én nem mentem olyan messzire, viszont csak egy valaki maradt velem a baráti körömből. Nem akartam a szüleim házában tovább maradni, így inkább saját lakást béreltem magamnak, amire a szüleim adtak pénzt.
Nem tudom, hogy mennyire fogok boldogulni a Hollis-on. De az a lényeg, hogy olyan szakra megyek, amit szeretek csinálni, és ez a legfontosabb. Mert nekem az éneklés a mindenem. Mint már említettem, ez az, amit csinálni szeretnék majd, erre építem az egész jövőmet.