HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!





























Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (29 fő) Szomb. Május 03, 2014 6:36 am-kor volt itt.
Latest topics
» Végzet Ereklyéi
Pént. Feb. 13, 2015 8:24 am by Vendég

»  ⊰ Mysterious New Orleans
Kedd Nov. 25, 2014 8:23 am by Vendég

» Elkészültem!
Csüt. Okt. 09, 2014 8:31 am by Hailey Winslow

» Hailey Winslow
Csüt. Okt. 09, 2014 8:30 am by Hailey Winslow

» London Life
Szer. Szept. 10, 2014 3:50 am by Emilia Russ

» Gitta & Ivy közös lakrésze
Szer. Szept. 03, 2014 12:06 am by Ivy Thornton

» Szaklista
Pént. Aug. 15, 2014 3:01 am by Anna Smithwick

» Avatarfoglaló
Pént. Aug. 15, 2014 2:57 am by Anna Smithwick

» Anna Smithwick
Pént. Aug. 15, 2014 1:23 am by Sosie Morgenstern


Share | 
 

 Crystal E. Ramsay

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Crystal E. Ramsay   Kedd Ápr. 30, 2013 11:09 am






Crystal Elinor Ramsay
I'm your dream. Or your nightmare. Maybe both.


19; Kappa; egyedülálló; Crys;



Külső: Amint rám nézel, az első, ami feltűnhet, az a hajam. Aminek alap színe a szőke, de általában találhatók benne színes tincsek is. Van, amikor zöld, van, amikor rózsaszín, természetesen az erősebb fajtából. Szeretem az ilyen vad dolgokat, ezzel érem el azt, hogy ne legyek olyan átlagos és szürke, mint sokan ezen a világon. Bőröm világosabb árnyalatú, nincsenek rajta hibák, pattanások, szeplők, maximum nagyon ritkán. Szememet erősen szoktam kihúzni tussal és szemceruzával, természetesen a spirál sem marad el soha. Szám vékony, de mégis jó az alakja, legalábbis én meg vagyok vele elégedve. Akkor a fejemet kifújtuk. Jöjjön a többi.
Elég rám nézni, rögtön lehet látni, hogy az Isten remek alakkal áldott meg, semmi panaszom nem lehet, hiszen nem vagyok kövér, nincsen rajtam felesleg. Én személy szerint magamat a 'pont jó' kategóriába sorolnám, de ki tudja, mások mit gondolnak rólam. Magasságom az átlagosnál egy kicsit alacsonyabb, ez az egy, amivel nem annyira vagyok megelégedve. Ennek ellenére viszont elég ritkán szoktam magassarkút venni, hogy őszinte legyek, utálom, amikor azt kell felvennem. Mert oké, szépen néz ki, meg a pasik is imádják tudtommal, de én nem szeretem azt, amikor egy cipő elnyomja a lábam, vagy egész na úgy kell járkálnom, hogy minden lépésnél koncentrálok, hogy ne törjem ki a bokám. Általában maradok a tornacipőnél, mert ez a legkényelmesebb cipő, ami valaha a lábamon volt. Néha úgy is emlegetik már a barátaim, mint a 'Crystal lábára nőtt cipő', de nincs mit tenni. Tényleg nem lehet levenni a lábamról - persze ezt képletesen értem - mert mindenhova abban járok.
Öltözködésemet illetően szeretem az olyan ruhákat, amik egy kicsit vad stílusúak. Például az olyanokat, amik direkt ki vannak szaggatva, vagy kicsit merészebbek, mint a sima pólók, vagy nadrágok. Értsd: nagyobb a kivágása, lyukacsos, vagy esetleg a hátán van egy kis rész, ahol nincsen anyag. Egyszóval szeretem az olyan ruhákat, amik nem annyira hétköznapiak és pár ember biztos nem merné felvenni. De én igen.
Belső: Na igen. Mint már a külső jellemzésből meg lehetett tudni, van egy 'kis' önbizalmam, ebben nem szenvedek hiányt. A megjelenésemből is általában ez sugárzik, de nem vagyok nagyképű, csupán el tudom dönteni, hogy mi áll jól nekem, vagy miben vagyok a jó. A szám általában nagyobb, mint kellene. Sok beszólás hagyta már el a beszélőkémet az évek során, de nem néz ki úgy, hogy valaha le fogok állni vele. Persze azt már nem szeretem, ha engem szívatnak. Mert általában én poénnak szánom az ilyen megszólalásaimat, csak nem tudom, hogy kinek hogy jön le. Jellemem közé sorolhatjuk a lobbanékonyságot is, ami az egyik legrosszabb tulajdonságom. Ugyanis eléggé fel tudom magam idegesíteni azokon a dolgokon, amik nem tetszenek nekem, vagy ha valami nem úgy alakul, mint ahogy azt én szeretném. Ilyenkor akaratom ellenére is olyan emberen töltöm ki a dühömet, akit tényleg nem akarok megbántani.
De persze tudok kedves is lenni az emberekkel. Ez leginkább olyankor van, amikor jó kedvem van és nem bal lábbal keltem ki reggel az ágyból. Kisugárzásom nagyon sokszor pozitív, szinte mindig nevetek, vagy mosolygok annak ellenére, hogy mit érzek igazából. Mert igen, vannak napok, amikor legszívesebben kifutnék a világból azt ordítva, hogy 'mindenki hagyjon békén!!!'. Nem tudom, hogy ilyenkor mi van velem, szimplán rossz kedvem van, indokolatlanul. De ilyenkor nincs veszve minden, ha valaki fel tud vidítani akármilyen formában, akkor újra önmagam leszek, akinek a vigyort a képéről nem lehet letörölni.
Hirtelen haragú is tudok lenni, amikor valaki megbánt. Legyen az kis dolog, vagy esetleg egy kicsit nagyobb, de mindenen fel tudom húzni magam, nagyon könnyen. Viszont kibékíteni is ugyan olyan gyorsan ki lehet, mint amilyen gyorsan megsértődtem. Nem vagyok haragtartó, ezért általában rögtön megbocsájtok az illetően, vagy ha én hibáztam, akkor bocsánatot kérek. Mert ugyan vagy egy olyan 'semmi nem érdekel' jellegű dolog bennem, de ennek ellenére igazából ugyanolyan bűntudatot tudok érezni, mint más normális ember, csupán én nem mindig mutatom ki.
A szokásaimról elég annyit tudni, hogy imádok énekelni. Megvan hozzá a hangom, így énekelek, ha süt a nap, ha esik az eső, ha szomorú vagyok, ha boldog vagyok. Egyszóval mindig. Ez az, amit szeretek és a jövőben is szeretnék csinálni.
Úgyhogy igen... Elég zavaros egy lelkem van, de aki jól megismer, az ki tud igazodni rajtam, akármennyire nehéz is ez néhanapján.




Sikeres, gazdag családban születtem még anno 19 éve. Úgy emlékszem remek gyerekkorom volt, bár most sem panaszkodhatok. Állítólag minden kérésemre, óhajomra sóhajomra azonnal ugrottak a szüleim, mindent megvettek nekem, amire rámutattam, vagy csak szimplán ránéztem. Nagyjából így nőttem fel, tíz ujjamon meg tudnám számolni azt, hogy hányszor mondtak nemet arra, amit kértem. Mert igen, eléggé ritkán volt ilyen eset, de akkor is elég nagy hisztit csaptam. Mindent megkaptam, amire csak vágytam. Így nőttem fel, ezért gondolom nagyon sokszor azt, hogy amit akarok, azt meg is fogom kapni, méghozzá nagyon könnyen. De mint már tapasztaltam egy kevésszer, ez nem így van. Mondjuk nem olyan sokszor volt részem ilyen 'élményekben', de egyszer.kétszer már előfordult, hogy nem kaptam meg valamit, aminek az enyémnek kellett volna lennie. Például egy ruha, vagy egy tornacipő. Oké, ezek nem olyan nagy dolgok, de akkor is szükségem lett volna rá.
De térjünk vissza a történetemhez. Ahogy egyre nagyobb lettem, a szüleim egyre jobban elhanyagoltak. Azt hitték, hogy minél többet növök, annál kevesebbet van szükségem azokra a személyekre, akik felneveltek. Pedig ez nem így van. Voltak napok, amikor egész nagy csak pár szót váltottunk egymással, és azzal kimerítettük a kommunikációnkat, hogy 'hol a kaja?'. Nagyon eltávolodtunk egymástól, de ez csak egyre rosszabbá változott. Következtek a veszekedések, amikor egyre durvább dolgokat vágtunk egymás fejéhez. Egyik nap kicsúszott a számon egy elég érdekes mondat, idézem: 'Te meg alig foglalkoztok velem! Olyan, mintha nem is lenne anyám, se apám!'. Tisztán emlékszem arra a napra. Egy évig bírtam szó nélkül azt, hogy szép szóval tesznek rám. Egy évig. De aztán amint ezt kiejtettem a számon, rögtön rájöttek, hogy mennyi ideje nem figyelnek a saját lányukra. Ekkor még jobban elkezdték szórni rám a pénzt, amit persze én ki is használtam. De nem, a pénzzel nem pótolták be azt az elpazarolt egy évet. Örömmel költöttem el mindazt a pénzt, amit havonta kaptam tőlük - nemhiába dolgoznak annyit, a munka meghozza a termését -, és minden percét kihasználtam annak, hogy én vagyok a középpontban. De attól még a szüleimmel nem volt ugyanaz a kapcsolatom. Sokkal felszínesebb volt, mint régebben.
Ugyan a szüleimmel a kapcsolatom egyre jobban kezdett javulni, nem éreztem azt, hogy tényleg azért foglalkoznak velem, mert a lányuk vagyok, hanem inkább olyan volt ez az egész, mintha kötelező lenne nevelni engem, elvégre ha megcsinálni megcsináltak, akkor fel is kell nőni a gyereknek normális körülmények között, nem?
Nem tagadom, még máig igazi luxusban élek. A családunknak minden megadatik, ami csak lehetséges. Ugyanis anyukám egy olyan volt tulajdonosa, ahová csak elég jómódú emberek teszik be a lábukat. Abban a boltban szinte a levegőért is fizetni kell - remélem értitek a szarkazmust. Apám pedig egy sikeres üzletember, de sosem mesél a munkájáról, igazából nem is nagyon szoktam kérdezgetni, ezért nem sok mindent tudok mondani róla. Na de megint elkanyarodtam, térjünk vissza az én történetemhez.
Mivel a szüleimmel csupán holmi felszínes kapcsolatot ápoltam, leginkább azzal foglalkoztam, hogy legyenek olyan barátaim, akikre támaszkodhatok. Ezeket pedig meg is találtam. Elég nagy társaságunk volt, sok-sok hülyeséget csináltunk együtt és mindig kiálltunk a másikért. Elég sok bajba keveredtünk, mondhatni izgalmas életünk volt, mert rengeteg olyan dolgot csináltunk, amit a törvény nem engedne. Csak párszor kaptak rajta minket, de akkor is megúsztuk a pénznek köszönhetően.
Egy nap az egyik csajjal - akit nagyon bírtunk, szinte mindenben benne volt, és a laza stílusa rögtön megfogott minket - csúnyán összevesztünk. Már nem is tudom, hogy min, de a lobbanékonyságomnak köszönhetően mindketten idegesek lettünk. A lány - Nina - idegesen fordult meg és lépett le az utcára, de éppen... egy kamion száguldozott ott. És persze, hogy 100 km/h-val csapódott szegény Ninába, aki a helyszínen az életét vesztette. Rettentően hiányzik, és bűntudatot érzek, mert velem veszekedett, én vagyok ennek az egésznek a kezdeményezője. Sokszor mondják nekem, hogy ez nem így van, de tudom, hogy én vagyok a hunyó. Persze nem akarom sajnáltatni magam, mert az nagyon nem vall rám, de bármit megadnék, hogy tiszteletreméltóan búcsúzzak el tőle.
Egészen sokáig gyászoltunk, de szerencsére nem mentünk szét, az egész társaság együtt maradt.
Viszont az egyetem kérdése elég nagy dilemmát okozott. Mindannyian máshová szerettünk volna menni, de nem akartuk egymást elhagyni. Sok-sok ötlet született, hogy hogyan tudnánk együtt maradni, de egyik sem volt olyan, amit meg is lehetett volna valósítani. Végül eldöntöttük, hogy muszáj lesz szétválnunk. Én a Hollis-t választottam, a többiek pedig szanaszét a világban. Van, aki külföldre ment, és van, aki közeli helyeket választott magának. Mivel én közel lakok az egyetemhez - természetesen a Zene és Énektudományi kart választottam -, így én nem mentem olyan messzire, viszont csak egy valaki maradt velem a baráti körömből. Nem akartam a szüleim házában tovább maradni, így inkább saját lakást béreltem magamnak, amire a szüleim adtak pénzt.
Nem tudom, hogy mennyire fogok boldogulni a Hollis-on. De az a lényeg, hogy olyan szakra megyek, amit szeretek csinálni, és ez a legfontosabb. Mert nekem az éneklés a mindenem. Mint már említettem, ez az, amit csinálni szeretnék majd, erre építem az egész jövőmet.



Petra ;nyáron lesz 1 év ;13 ; ---;

Vissza az elejére Go down


Vendég

Vendég


TémanyitásTárgy: Re: Crystal E. Ramsay   Szer. Május 01, 2013 12:40 am



Elfogadva!


Kedves CrystalHűha..Ez aztán az érdekes karakter. Te aztán elütsz a többiektől, azt meg kell hagyni. Tetszik a stílusod, a nagyszájú szókimondó kemény külsőd, ami egy érzékeny, sebekkel teli belsőt takar. Nina elvesztése nem a te hibád, de tudom bármennyien is mondjuk ezt, úgy sem fogod elhinni. Erre csak annyit tudok mondani, hogy az idő majd megoldja a dolgokat. Addig is, élvezd a fiatalságot, bulizz,balhézz és tanulj! Hollis Welcomes You!Smile
Vissza az elejére Go down
 

Crystal E. Ramsay

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
HOLLIS UNIVERSITY :: ooc :: archívum :: Előtörténetek-